Valamikor 2006 tájékán kaptam egy pólót. Ilyen nagyon egyéni, szitanyomott. Dózsa György van rajta meg egy kis spanyol felirat: "Viva la Dózsa! Revulocion!". Igen szeretem ezt a pólót. Mind a mai napig hordom. Szóval van ez a póló és vagy 16 évesen menőnek éreztem benne magam.
Első pesti estémen elmentem sétálni. Menőnek éreztem magam, egyetemista vagyok bazdmeg meg minden. Sétáltam a lámpák közt, szép sárga volt minden. Kimentem a Dózsa György útra, hisz közel lakom, miért ne?
Megyek s közben a gondolataim mindenfele mászkálnak. A nyaram igen nehéz volt. Amit elterveztem vagy amiben nagyon bíztam elképesztőmód meghiúsult. Ami azért is volt különösen sokkoló, mert eddig a nyárig én alapvetően egy szerencsés és boldog( már ha ez jelent bármit is) ember voltam. Nem szoktam én meg hogy egyfolytában szopok. Először egy komoly törés következett be az aorta-pumpámban. Szóval kegyetlenül kibaszott velem a mi kis Kupidónk. Mindegy. Nem vagyok öreg, túlélem jön minden más.
Aztán az egyetemi felvétel sem úgy sült el, ahogy annak elvileg el kellett volna. Persze így utólag egyáltalán nem bánom. Helyemre kerültem. Predesztinálva vagyok erre. Na mindegy.
Az egész családom ( értsd: szülők, tesó) mind egy koliban laktak / laknak. Híres koli, híres emberekkel. Nagyon szerettem volna bekerülni. Felvételire még csak be sem hívtak. Úgy érzem magam mint aki beletartozik a halmazba, amit a családja jelent, de mégis kilógok valahogy. Szóval ez a nyár egyenlő volt egyfajta helyrepofozással: " Gyerek, tudd te hol a helyed!"
Szóval ezeken a cseppet sem fontos dolgokon elmélkedtem ott zsebredugott kézzel. Mentem továbbra is az utcán, sárga volt az arcom.
Ahogy elhaladtam egy buszmegálló mellett. Volt ott egy teljesen hétköznapi jelenség a fűben vagy a szegélykövön, nem is tudom már. Egy hajléktalan. De a lazábbik fajtából. Kezéből majdnem kiesett egy sörösüveg, de biztos vagyok benne hogy nem sört ivott. Annál sötétebb volt és gusztustalanabb. Mikor közelebb értem, hallom ám hogy káromkodik, de választékosan, mint egy vidéki nagypapa. Megnéztem az arcát. Döbbenetesen dolgokat kellett felfedeznem.
Ott voltam a szék mellett, ettem a húsából. És égett szegény, mint a fenyő.
Ott volt Dózsa, részeg volt, és káromkodott.
Mégis, valahogy élőnek, vígnak tűnt.
Lehet, hogy látta a pólóm.
